Zuglóban, az Erzsébet királyné útján van egy kis szépségszalon. Egyedi missziója van, amit a színes, modern cégér frissen és üdén hirdet. Olyan nehéz élethelyzetbe került emberek fordulnak meg itt nap, mint nap, akiknek világában egy hajvágás szociális támogatásnak minősül. Az ügyfelek megkapják a kupont, amivel ingyenes szépségápolási szolgáltatások mellett adomány ruhára, és ha van éppen, élelmiszerre is jogosultak. Rózsa Magdolna családsegítő és szépségápolási szakemberhez a Zuglói Család és Gyermekjóléti Központ küld rászorulókat a Zuglói Szociális Modell gyakorlati megvalósulásának köszönhetően. Magdi szakdolgozatában és a közeljövőben alakuló doktorijában is a szépségápolási szakemberek (fodrász, kozmetikus, manikűr, pedikűr) felelősségének, lehetőségeinek kérdéskörét boncolgatja a nehéz sorsú ügyfelek életében. Vallja, hogy az a sajátos légkör, ami pillanatok alatt kialakul egy szakember és ügyfele között a bizalmi jellegű szolgáltatásnak köszönhetően, alkalmas arra, hogy egy befogadó, támogató közeggé váljon, ahol értő fülekre találhat a probléma, a gond, a nehézség. Ahol nincs ítélkezés, hibáztatás, számonkérés, ellenkezőleg; ha szükség van, akkor célzott segítés, tanács, ha nincs, akkor értékes Én-idő.
Beszélgetőpartnereimben az a közös, hogy mindhárman a Tükörkép Műhely ügyfelei. Átkereszteltem őket, így Titi, Mimi és Zaza története következik. Arról, hogy minek folytán lesz valaki támogatásra szoruló, azaz rászoruló és hogyan mutat egy szegénységi élethelyzet életszagúan. Hálás vagyok, hogy beszéltek nekem az életükről.
Titivel beszéltem először, hajmosás, vágás, szárítás közben. Már az első kérdésemre (mennyi ideje van kapcsolatban a családsegítővel) adott válaszával belemerültünk a közepébe. Nehezen kezdi el a választ, elszorul a torka már az első mondatnál: „mióta a kisfiút magamhoz vettem”. Azóta csak a GYES van, ami nyár elején lejár, mert betölti a hármat. Az úgy volt, kezdi mesélni, hogy van egy barátnőm, neki egy fia, nekem egy lányom. A gyerekek együtt nőttek fel, szoros volt a kapcsolat közöttük mindig is, ez maradt felnőttkorukra is. A barátnő fia megismerkedett egy értelmi fogyatékkal élő roma lánnyal, akivel a mai napig együtt él. A párnak egészséges kisfia született, azonban a saját életük vezetését komolyan venni képtelen szülők éretlen lelki-szellemi fejlettsége, felelősségvállalásra alkalmatlan életvitele (volt rá példa, hogy fűtés nélküli lakásban töltöttek hónapokat, ill. időnként fürdés nélkül telnek napjaik), bizonytalan bevételei miatt egy kisgyermek gondozása nem reális elvárás irányukban. A lány családja hullámzóan állt a baba érkezéséhez, hol a magzat elvetetését, hol a majdani gyermek intézetbe adását tanácsolták. Az apai ági nagymama, Titi barátnője már a kapcsolatot sem nézte jó szemmel, fiát szüntelen a sérült lánytól való szakításra biztatta. Következésképpen az unoka érkezése sem érintette meg. Titi elmondása szerint a lehető legjobb pillanatban érkezett a kórházba látogatni a kicsi megszületését követően, hiszen éppen jelen voltak a családtagok, a családvédelmi szakemberek és a csecsemő sorsáról igyekeztek döntést hozni. Titi szájából akkor hangzott el először, hogy ő magához veszi a gyermeket, neveli saját lakásában. Ezt a kezdeti akaratkinyilvánítást hosszas procedúra követte, aminek eredményeképpen hazavihette a kisfiút. Nem engedhette, hogy az ártatlan gyermek – aki akkor éppen csak megszületett – a felé tornyosuló felnőttek áldozatává váljon. A család, amibe beleszületett, Titi számára szinte olyan volt, mint a sajátja, és ezért is állt értetlenül később az előtt, hogy a vér szerinti nagymama, az ő hajdanvolt barátnője egyáltalán nem helyeselte döntését, és meg is szakította vele való kapcsolatát. Titi nagyon jó viszonyt ápol a fiatal szülőkkel, szorgalmazza, hogy minél többet látogassák gyermeküket, azonban tudja, hogy állandó felügyeletre szorulnak minden egyes alkalommal. Ahogy ő mondja, azért, hogy úgy foglalkozzanak azzal a gyerekkel, hogy az neki is jó legyen. Szeretetteljesen beszél róluk, támogatja őket, átvette tőlük a mindennapos gondozás, ápolás, ellátás terheit, ugyanakkor szeretné, ha intenzíven jelen lennének a kisfiú életében. A hajvágást követően szorgosan hajtogatja át a műhelyben tornyosuló műanyag adománygyűjtő zsákok közül a 'Fiú' feliratút, hátha most is talál valami hasznosat. A legnagyobb kihívás, amint mondja, hogy el sem tudja képzelni, miből fogják a későbbiekben fenntartani magukat. Majd ha iskolába megy a kisfiú, ez is, az is kell neki, és, ha valami különórára akar majd menni, mi lesz velük. Amit jelenleg kitalált, az az, hogy eladja a zuglói panelt és kiköltöznek a városból, meg is nézett már többször egy kis kertes házat nem messze a várostól, ami a lakás árából kivitelezhető volna, és gyönyörű helyen van, mindenkinek külön szobával.
Mimi késve érkezik, a kórházból jön, nemrég volt lábműtétje és kontrollra kellett mennie. Szemmel láthatóan boldog, hogy újra jöhetett a Magdihoz, akiről csak jókat tud mondani. Lelkesen sorolja, hogy milyen családias itt a légkör, és, hogy itt mindig csak pozitív dolgok érik, azután, hogy ő annyi rosszat kapott. Meghatottan meséli a karácsonyi adományozói ajándékosztást a Magdi közvetítésével, amikor hét éves kislánya megkapta az unikornisos holmikat attól a csupa-szív idegen ajándékozótól, aki maga is zokogva válogatta a boltban az apróságokat. Ő nem tud megvenni ilyesmiket a kislánynak, egyedül neveli gyermekeit. Jelenleg a kislány és egy közel másfél éves kisfiú lakik vele a családok átmeneti otthonában, ahonnan a tanév végével ki kell költözniük. Ha talál új helyet, ahová felveszik őket, akkor csatlakozik majd hozzá a közel húsz éves fia is, aki jelenleg utógondozásban van. Van egy listája címekkel, telefonszámokkal. Azt javasolták neki, hogy személyesen keresse fel az otthonokat, és úgy érdeklődjön. Jelenleg fogalma sincs, hol fognak lakni június 16-tól. Van még egy gyermeke, egy tini lány, aki visszaköltözött az apjához, akitől Mimi elköltözött. A válás a mai napig folyamatban van. Azután kezdődött el az ő egyszemélyes mindennapi küzdése a gyerekekkel, hogy elhagyta a férfit. Családja elfordult tőle, nem helyeselték döntését, így rokoni támogatásra nem számíthat. "Voltam szegény, de nem ennyire. Volt férjem, aki eltartott" - mondja. Most egyedül kell boldogulnia nap, mint nap. Felkutatja, honnan tud segítséget, támogatást szerezni, amivel egy kicsit könnyebben tudnának élni, illetve, hogy elő tudja teremteni a szükséges dolgokat. Most, hogy a kisfiút sikerült beszoktatnia bölcsődébe, legalább a napközbeni ideje felszabadult, így kereshet újra valami munkát. A nyáron már nem, mert ugye a minimum egy hónapos bölcsődei nyári szünetre nem tudja kire hagyni a gyermeket, illetve az otthonokban sem maradhatnak a gyerekek felügyelet nélkül, tehát a hét éves kislány iskolai nyári szünetében is neki kell megoldania a felügyeletet. Mimi mesél nekem arról, hogy milyen nehéz az együttélés az otthonokban. Szigorú házirend szerint kell élni, például nem emelheti fel a hangját szinte semmi miatt, ha a gyerekre szól határozottabban, vagy bármi más okból nemtetszésének ad hangot, már "rászólnak", beírást kap. Akkor is, ha a kislányt egyedül hagyja otthon. Aztán "megy a cigányozás is", ő meg nem hagyja. Igazi nyomásként nehezedik rá, hogy szinte állandóan figyelik, hogyan él, hogyan viselkedik. Egy szobában vannak ők hárman, a közös helyiségeken még hat másik családdal osztoznak. A többiek miatt, azt mondja, már nem is bánja, hogy erről a helyről menni kell. De fogalma sincs, hogy hova. Ahova lehet, elmegy, mert muszáj. Ahonnan remélhet valamit. Hallott az utcáról lakásba projektről is, van is hozzájuk telefonszáma. Mimi körmei is rendbe lesznek hozva, élénk színűre festve, hiszen tavasz van, ahogy mondja. Azt is elmondja, hogy nem jár sehova, talán azt mondanám, hogy kikapcsolódni. Mindig az ügyeket intézi, vagy a gyerekeket hozza-viszi, vagy orvosnál van. Az egyetlen dolog, ami kiszakítja a mindennapokból, ha Magdihoz jön. Ahol beszélgetnek egy jót, mert a Magdi megérti és még szépül is közben. Tudja, hogy a Jó Istene figyeli az útját és erőt ad ahhoz, hogy menjen és mindent megmozgasson a gyerekeiért. Magáról, saját tervekről, vágyakról szó sem esik.
Zaza először érkezik a műhelybe, amikor én is jelen vagyok, kissé zavart, várakozva áll az átalakulás előtt és ahogyan később elmondja, meg is illetődött a lehetőségtől. Tartós álláskereső és a családsegítő minimálbéres csoportjának tagja, így jutott a kuponhoz. Zuglóban létezik az ún. garantált minimáljövedelem, amely egy olyan jövedelmi szint, ami alá a kerület vezetése egyetlen polgárát sem engedi süllyedni. Az önkormányzat néhány éve úgy határozott, hogy 28 500 forintig kipótolja mindazok jövedelmét, akinek ennél kevesebb jövedelmük van havonta. A támogatás nem feltétel nélküli, mivel együttműködési kötelezettség van, a segélyezettnek a munkaügyi kirendeltséggel és a családsegítő hivatallal együtt kell működnie, ha a kapott támogatás összege meghaladja a 13 500 forintot. Zaza nem konkrét állásinterjúra készül frissen vágott hajjal és reparált körmökkel, de nagyon várja, hogy végre már visszahívják a sok-sok hely közül, ahová elküldte a jelentkezését. Adatrögzítő szakképesítése van, a munkaügyi központ által meghirdetett képzésen szerezte, és dolgozott is már ilyen munkakörben. Azonban azt mondja, erről már "letett", hogy újra ezt csinálhassa, mivel tudja, hogy a legtöbb hirdetésben már csak érettségizetteket keresnek, sőt sokszor még angol nyelvtudás is kellene. Neki pedig érettségije nincs. Szóval többnyire takarításra jelentkezik. Amikor arról kérdezem, hogy nem gondolt –e esetleg arra, hogy továbbtanulás irányában próbálkozzon, például megszerezze azt a hiányzó érettségit az adatrögzítéshez, akkor elmeséli, hogy néhány éve felnőttképzés keretében szerette volna, de a tizedik osztály nehéz volt; főleg a matek, az angol. És a szüleivel úgy döntöttek, hogy nem „erőlteti”. Ezután ugyan egy OKJ-s dajka képzést elvégzett a szülei javaslatára, de a kötelező gyakorlat alatt rájött, hogy nagyon nem neki való a sok gyerek körüli munka. Így ezzel a végzettséggel elhelyezkedni nem is áll szándékában. Zaza 29 éves, szüleivel egy egyszobás zuglói albérletben lakik, amiben neki galériája van. Nem igazán jár el sehová, barátai nincsenek; akivel tartja a kapcsolatot, azzal is csupán üzeneteket írnak egymásnak. Nagyon szeretne már dolgozni és elköltözni a szüleitől, akik mindenben támogatják, és párkapcsolati téren is szeretne változást. Amikor megkérdezem, mit csinálna szívesen, hosszas gondolkodás után azt mondja, az állatokat szereti, igen, például kiscicákkal szívesen foglalkozna, mondjuk valami menhelyen. És mi Magdival önkéntelenül máris az önkénteskedésről beszélünk, hogy milyen gyakran tartják meg a kezdetben besegítő, gyakornok munkaerőt az intézmények, cégek. Zaza csak hallgat minket.
***
Írásom a "HarmoNet írók a nőkért - 2019" pályázati felhívás apropóján született meg. A kezdeményezésről bővebben: www.harmonet.hu/irokanokert